A modern polgár alapvetően hajlamos azt hinni, hogy a világot aszfalttal, wi-fi jellel és délutáni espresso-val végérvényesen háziasították. Nos, ez az illúzió pontosan addig tart, amíg az ember oda nem áll a Solymári Vár alatti rétre, rá nem néz az első, gyanúsan függőlegesnek tűnő erdei ösvényre, és meg nem hallja a rajtjelet. Mert a terepfutás nem egy belvárosi kávézó, ahol a problémákat konszenzussal vagy egy újabb latte megrendelésével kezelik. Itt a hegy beszél, a futó meg vagy válaszol, vagy – s ez a gyakoribb eset – oly mértékben kezd szuszogni, hogy a helyi szalamandrák ijedten húzódnak vissza a moha alá.

Körülnézek. Ez itt az otthonom. Mindig ilyenre vágytam.

Körös-körül hegyek, csoda szép fák, a fákon rengeteg madár. A panelház ötödik emeletén, ahol születtem, tizennyolc éven át álmodoztam róla, hogy eljön értem a szőke herceg és magával hozza a paripáját, titokban reméltem, hogy inkább biciklin jön, és lesz neki egy rendíthetetlenül hűséges, hatalmas, kedves, de nagyon bátor kutyája. És mindezt majd megosztja velem.

Gondolhatjátok, hogy magától értetődően ez a jelenet nem a panelben játszódik le, hanem egy olyan csodás környezetben, mint ez itt: az otthonom...Solymár.